Reggel van, dolgozni megyek. Ülök a békávén, és mint egy litániát, ismételgetem magamban: Nem hagyom, hogy felbosszantson. Nem fogok balhézni. Nem törődök vele. Nem hagyom, hogy felbosszantson...

De képtelenség betartani! Meglátom az ellenszenves fejét, és máris el van rontva a napom. Minden apróságért belémköt. Minden hibámat százszorosan felnagyítja. Mindenért beszól, és ilyenkor mindig megjelenik az arcán az a gúnyos, lesajnáló arckifejezés: Ki vagy te, te nyomorult, szerencsétlen? Miközben ő alapdolgokat sem volt képes megtanulni azóta, amióta itt dolgozik, mindenki mást hülyének néz maga körül, főleg engem.

Nekem van egy diplomám, neki TALÁN van egy érettségije. (Már ha van.) Mégis ő a nagy ember. Helyesírni nem tud. Mást se nagyon. Egész nap nem csinál semmit. Néha előjön, baszogat, majd elvonul, mint a májusi vihar. Utálom őt, mert igazságtalan és beteg lelkű.

Utálom a főnököm.